Megérkeztünk:

A budapesti indulás mondhatni simán ment, és néhány óra múlva már Moszkvában landoltunk. Mivel nem hagyhattuk el a repteret, ezért gyorsan feltaláltuk magunkat és a vámmentes boltot és minden vodka fajtából vásároltunk egy-egy mintát. Nekem a laptopomat is sikerült elhagynom a nagy izgalomban, de szerencsére a becsületes boltosok eltették, és gond nélkül visszaadták amikor 20-30 perccel késõbb visszamentem érte. Moszkvából Delhibe egy óriás Ilyushin 96-os szerkezettel repültünk. Sok nagy repülõt láttunk már, de ilyen brutális hajón még nem utaztunk. Az biztos, hogy nem sajnálták belõle sem az anyagot, sem a centimétereket. Belülrõl akkora volt, mint egy szocreál tanácsterem és még ugrálva sem lehetett elérni a tetejét. A csapat megpróbált aludni, de azért a repülõn nem az igazi.Tomas Cooknál beváltottuk a komoly dollár készletünket, de nem jöttek zavarba a sok 100 dolláros láttán. Innen már a belföldi terminált kerestük, de félre irányítottak minket és véletlenül kimentünk a reptérrõl, ahonnan nehezen tudtunk csak visszakeveredni a transzfer csarnokba. Elég furán néztünk ki a kifelé, amikor a hömpölygõ tömeggel szemben próbáltuk betolni a tizenegy boardbaggel megpakolt reptéri kocsit. Végre megtaláltuk a várót, ahol regisztráltak minket, hogy legyen helyünk a buszra, ami a belföldi terminálhoz vitt át. Innen kicsit zavaros volt, mert elõször kivezettek a reptérrõl, majd felszálltunk a buszra, ami egy szöges kapun újra visszament a reptérre és a leszállópályán mentünk végig gyök kettõvel a másik terminálhoz, ahol újra elhagytuk a reptér területét, csak azért, hogy a hivatalos fõbejáraton lépjünk be. Itt egy kis flamózás után átbeszéltük a lavinával kapcsolatos dolgokat, és már homelss módjára aludtunk is 2-3 órát. Itt az egyetlen zavaró körülmény a 10-es csoportokban szállingózó stewardess csoportok voltak, de egy kis kölcsönös mosolygás után már aludtunk is. A reptér kellõs közepén…Annak ellenére, hogy 6-7 óránk volt az átszállásra, majdnem sikerült lekésni a gépet. A röntgenes ellenõrzésen is volt röhögés bõven, amikor a fejenként 1 üveg vodkát meglátták. Amikor ezen is túl voltunk, akkor a „hazai ízek” kedvéért, még a Mc Donalds-ba is betértünk, és majdnem ez tette be, hogy lekéssük a gépet. Szerencsére hamar a fedélzeten találtuk magunkat, ahol talán az eddigi legjobb kiszolgálásban volt részünk. Mint kiderült a Kingfisher légitársaság egy sörös cégbõl alakult át. Kíváncsi vagyok, hogy otthon mikor lesz Borsodi vagy Arany Ászok repülõs cég? A csapat nagy részét elvarázsolták stewardess lányok, de a közös fotózásra tett kísérletünk hamar kudarcba fulladt.A megérkezésünk, a csomagok átvétele meglepõen könnyen ment. Kis bizonytalanság után a „Mr. Zaza” feliratú transzferünket is megtaláltuk és hamar megpakoltuk a két, nyári gumival felszerelt terepjárót. A másfél órás utazás izgalommal telt, mert azon versenyzett a két sofõr, hogy melyikük tudja a durvább trükköt beadni a kocsival, és egyre késõbb rántották félre a szembejövõ autó elõl a kormányt. Szinte végig bádogházak, szemét és nyomortelepek mellett haladtunk. Az út mellett végig katonák õriznek mindent. Nem nagyon értettük, hogy kitõl félnek, de nem is biztos, hogy megértenénk a dolgot. Végül egy szép, lakatlan hegyi szerpentinen találtuk magunkat, ahol 2700 m magasságig folytattuk az utunkat. A helyi falu nagyon hangulatos és talán az egyik legjobb „szállodában” lakunk. A szoba elfogadható, leszámítva a speciális szimpla üvegû ablakokat, és az éjszakára kikapcsolt fûtést.Este már lassan egy napja úton voltunk, és nagyon fáradt volt a csapat, tehát egy vacsora volt csak hátra és már nagyon vártuk, hogy ágyba zuhanjunk. A helyiek kitettek magukért és zöldséglevessel, bárányhússal, csirkével, tofuval, pitával és pudinggal kínáltak minket. Összeségében fullos volt a kaja.Gyorsan csekkoltuk az internetet, de nem sikerült kapcsolódni, így a blog írás elmaradt, de következõ nap pótoltuk.Elalvás elõtt még elkezdett egy kicsit havazni és én az elsõ hegyen töltött napra tudtam csak gondolni.

Zaza